Amikor idestova tíz éve befejeztem az önmagukat vallási (keresztény, zömmel katolikus) aktivitásuk mentén meghatározó kisközösségek áttekintő (módszertani természetű, de ez mellékes) összevetését Magyarország és az egész Kárpát-Európa viszonylatában, nagyjából az alább felsorolt sajátosságokra bukkantam, illetve a lentiek mentén véltem összegezhetőnek a valóság mögött feszülő igazságtartalom számomra feltáruló részleteit:

1. A kisközösségek (bázisszervezetek, melyek tagsága a kettő-háromtól akár százas nagyságrendűig is nőhet, de hangsúlyosan nem reflektálnak önmagukra mozgalomként, annál inkább egy mozgalom-folyam részeiként) rendelkeznek valamiféle olyan, többlet kohéziót eredményező energiával, ami más, hasonló dinamizmusú csoportosulások kapcsán ilyenképpen nem definiálható. Ez egészen konkrétan azt jelentette, hogy az elnyomottság, az üldöztetés és a kirekesztettség (szoc.) állapotából a szabadság státuszába lépve – megmaradtak továbbra is önazonos kisközösségnek. Nem alakultak például a tágabb, publikusabb politikai értékmezőbe átterjedő, vagy más módon önkiterjesztő formációkká, mint azt rendre jó néhány, nem vallási természetű, de ideologikus bázison épülő kisközösség esetében vélhetjük tapasztalni.
2. A szférikusan körülöttük nagyobb szervezeti-eszmei halmazzal kapcsolatos viszonyukról, melynek kisebb részeként azonosíthatjuk létüket, valami, számomra mindmáig pontosan megfogalmazhatatlan, furcsa kettősséget fejeztek ki. A vezető képviselők, reprezentánsok esetében ez gyakran csak metakommunikációban, hanghordozásban érezhető jelenség volt. Lényege: kint is vagyunk, bent is vagyunk – és nekünk ez a jó, nem kell kenyértörésre vinni a dolgot. Itt – úgy vélem – valami egészen izgalmas spirituális többlet hordozódik. Olyan, mintha közösségi dimenziójukban őriznének valamely rejtett természetű tudást (a priori?) amitől ők épp azok, amik – és épp úgy, ahogy épp léteznek. Ha elfolyatnák ezt az illékony matériát, épp a lényegüket veszítenék el, ha pedig fellobbantva szabadjára engednék, vagy meginnák, mint valami élet vizét – belső tartásukat jellemző csontjaik talán túlnőnének szerveiken, túlszakadnának a bőrükön és túl keménnyé, túl élettelenné, túl konkréttá (?) válnának már önmaguk számára is. Végeredményképp azt körmöltem le magamnak, hogy soraikból leginkább csak az képes túlélni, aki ezt a tünékeny esszenciát megtartani képes.
3. Úgy van dinamizmusuk és némely esetben artikulált szándékuk megváltoztatni minden szférát, amely az ő gömbhéjukon túl létezik, hogy nem adják ki (nem-emanálják) belső titkaikat, csak annak erejét mintegy kivetítve, projekció keretében inspirálják a körülöttük tenyésző realitás számukra lomhulónak érzett valóságát. Nem forradalmi a perdületük, – értve ez alatt, hogy nem kívánnak vírusok gyanánt génkészletük kiparittyázásával ön-reprodukciós igyekezetükben maguk formájára alakítani (lerombolni) a tőlük különbözőt. A vírus ugyanis éppen, hogy nem valódi élet (csak similis vivere – élet-szerű, saját reprodukciós kényszerébe zárt ál-lény). Mert, hát úgy sejtem, hogy létük túlteljesedésével éppen maguk belső, intim identitása, lényegük lénye: az igazi élet veszne valamiképp a semmibe.

Illékony identitások ezek, szűnnek-tűnnek elfelé is rendre, elsőképp pont a ’68-as egzisztenciák kihunyásával – teret engedve fajtájuk önazonosságát feladó, a korszellemtől prometheusi tolvajlással elcsent, pusztító létkényszerrel mega-létmódba kapcsoló, mozgalmi identitásukat extraktáló közösség-fajtáknak. Épp, hogy a fenti akármilyen megállapítások felett mérföldes léptekkel túlmozduló, létmódjukban lényegileg más természetű, keresztényként önazonos (mint, akik komolyan vesszük a komolyan vehetetlent, pontosan tudjuk, hogy immár lényegtelen: protestáns vagy katolikus) entitásokká lényegülnek – számomra kifejezetten mozgalmi sajátosságokként értelmezhető aktivitásokat szülve. Ezzel pedig rendre kicsusszannak abból a – kimondom – jelen eszmetörténeti, forradalmi típusú eónunkban korhadékony, itt-ott tákolt keretrendszerből, amiben egy dekáddal ezelőtt még biztosan vezetett, kutatói kézzel igazgathattam a becsúszó jelenség-töredékeket. Amit békességgel – és némiképp az önigazultság bűnének szélén egyensúlyozva – belső félmosollyal mindezek ellenére nyugtázhatok: a rongyolva fújtató idő hátának szőrébe ragadva épp a spirituális természetű identitás-tényezők kapcsán tett megállapításaim és sejtéseim igazolódnak. Már, ha a valódi réteg mögötti igazság-tartalmakat vizsgálunk a ma élő (és fennmaradt) ideologikus közösség-jelenségeket szemlélve.

Innen léphettem tovább, idestova nyolc esztendeje a kisebbségek identitásában létüket megélő csoportosulások világába. Fundamentalista ker. identitás, zsidó identitás, cigány identitás, számi identitás – ideológiáktól átitatva, száz-emberöltőkön át lobbanásra kész, éteri dimenziókban meg-meglebbenve, de pályájukról ki nem mozdítva a divat szirénénekeinek csábításától. Némiképp saját (illyéses, már, ha van ilyen, márpedig itt, most van) módszertan-történetem fordulópontjához érkezve, összegezvén a kisebbségek atmoszférájában rám nehezedő erőhatásokat, a fentiek kapcsán nagyjából az alább felsorolt sajátosságokra bukkantam:

1. A mindenkori és minden esetbeli kisebbség belső múltjának ereje súlyos, olvadt vasmag, melynek önmagában forgó, plazmatikus természetű fizikája akkor is meghatározza a megfoghatóbb, a kisebbségi lét tereként érzékelhető, külső köpenyszerkezet mozgását, ha az abban fogant és élni törekvő, sőt mind teljesebben élni törekvő emberi akarat-anyag, mely magát a látható-fogható-megölelhető „köpenyszerkezetet” lényegében magából alkotja – akár saját magától is másfelé indulna. Hát, pláne nem vektorálható át az ősmozgás, ha ez az akarat kívülről érkezik. Ilyenkor az önnönmaga tehetetlenségében és virulenciájában forgómozgó minoritás-bolygó humán héjába éles, durva vésőként szakít bele az akár legpuhább, legsimogatóbb tervekkel beavatkozni, átmozgatni óhajtó szándék is, mely missziós lényegéből fakadóan töretlen, hajlani képtelen, merev. A tehetetlenül forgó entitás kérge egy-egy esetben ilyenkor van, hogy felpuhul, a szándék bedöfődik, s mivel a forgó tovább forog, felszakad a hús, rettenetes seb képződik, mely nem gyógyul, vagy csak olyan lassan, hogy azt mérni már nem tudjuk, és a recsegve feslő szövet-töredékek semmibe forgácsolódása mögött láthatóvá válik a forró, tántorítatlanul önmagába zárt múlt-magma. Abba meg legfeljebb beleolvadni lehet. Vagy halálra égi, ha az az akarat minden áron döfni akar.
2. Mivel a múlt-zárvány megállíthatatlanul forog, bármi is történjék kívül vagy majdnem-belül, folyamatukban képződnek valamiféle hullámtermészetű jelenségek. Jellemző egyfajta gravitáció, mely a kisebbségi lét újabb, felfedett sajátossága: ha egy, a köpenyen-köpenyben élni igyekvő kisebbség-tag el kíván rugaszkodni, az számára csak időlegesen lehetséges. Menthetetlenül visszahullik, minél magasabbra rugaszkodik, az esés attól ütősebb. Persze, ha úgy dönt, hogy mindenképp, olyankor látható, hogy valamilyen külső karmok lehántják létezésének külső rétegeit, ekkor rakétaként kilökődve elhagyhatja a szféráját – de már sosem lehet olyan, aki a kisebbség alkotójának mondja magát.
3. Épp a fentiek okán a kisebbség bolygójára idegenként rálépni is nehéz. Igen, letettünk a mozgás változtatásától és az egyének kiszakításáról, csak ott szeretnénk lenni, hogy csupán egy-egy töredékpillanatra átélhessük az együtt forgást. Mert akkor talán ott, a felszínen lehet tenni (ilyen segítésfélét, vagy üzenet-átadás szerűséget). Ehhez alázat kell, fel kell venni a forgás sebességét, felpuhulni és kinyújtódni annyira, hogy elkaphassuk azoknak a kezét, akik egyáltalán kinyújtják felénk. Ilyenkor a kulturális erőhatások ellenhatásainak feszülésében kis fájdalmakat okozunk, de sok öleléssel ez utólag gyógyítható. Átmozgatni nem tudsz, kiléptetni senkit nem tudsz, de színezhetsz. Ha hoztál elég festéket, a gravitáció kedvesen segít szétfolyni és egyenletesen terülni azt a színt, amiről hiszed, hogy teljesebbé teszi egy kisbolygó mozgó életét. Ami olyan hullámhosszon veri vissza majd a ráeső fényt, ami épp a javukra szolgál. Vagy ad maiorem Dei gloriam.

Van tehát ez a belső, illékony-tűnékeny kisközösségi valami és van ez a súlyos, forró, olvadt, ritkán látható belső mag. És nem nagy kunszt kiötölni, hogy a különbség csupán a kozmikus távlatban értelmezett változandóság (idő) dimenziójában áll.

A keresztény kisközösség kisebbség és a kisebbség egy ideológiai, spirituális természetű létmódban kiterjedt kisközösség, a fizikájuk ugyanaz – a jelen állásunk szerint ismert törvényszerűségek spektrumában.

Mindketten törékenyek, szépek és vigyázni kell rájuk, mert szentséges törvényszerűségek hordozói, melyek visszatükröznek valamit olyan, szellemi jellegű értékekből, melyek letűnt, aranyszínt sejtető korok sajátjai. Ha ezek a nehezen megfogható, belső sajátosságok megőrizhetőek, tudom, hogy többszöröződni is képesek, mert a történelem már bizonyította ezt, számtalanszor.

Szerkezetet nem módosíthatunk, egyet tehetünk hát: színezhetünk, ha akarunk, mert bizonyos színek állítólag rezegnek, sőt állítólag minden rezeg, és ha a rossz rezgés rezonancia-katasztrófában képes összeomlasztani hidakat, a jó rezgések kell, hogy hidakat segítsenek felépülni. Na, ilyesmire számítottam, amikor ebbe az egészbe belefogtam, és az a kis, bűnös önelégültség-féle egész az elején most valami giccses nosztalgia-hullámot kezd vetni, ami már nem a teljesség felé visz.

Maradjunk élénk, életteli színeknél, nagy alázattal, sok-sok apró, de határozott és jó szögben végzett ecsetmozgással.

Ja, és mától tudom, hogy egy réteg közelítően teljes fedést ad, ha a mozdulatszám 42.