Így, az évzárósdi és a külső-belső elszámolások lassú lecsengésével szeretném lecsukni ezt a tíz évet. Gerincvelőmig érzem, h. itt az ideje: kairosz, ahogy a koiné mondja, szent idő ez. Lecsukni és fegyverszünetet kötni ott, akkor és azzal, ahol, amikor és akivel ez a méltányosság szintjén szükséges. Ígéretet kaptam, ígéretet adok. Igen, nagyon szeretném ezt az elszámolást és úgy vélem (úgy tanultam), rendszerint épp ez a dekádnyi távlat kell ahhoz, hogy kellő távolságtartással túlléphessünk a traumákon, hogy túllépjek a traumákon, mert van mit lezárni. Van mit lezárnom.
Poszt-traumatikus állapot ez, legalább ebben magammal már őszinte tudok lenni.
Nagyon szeretném elkerülni a jó szokás szerinti, örökös hibáztatósdit – ha bárkit felelősségre vonhatok a tíz évem mélységeiért, az magam vagyok: naivitásom, a testi valóságra tekintő hinni akarásom és minden balítéletem. Ha bárkit felelőssé tehetek a magasságokért, ezek eredőjeként is magamat teszem igaz álszerényként: a hitet a test-emberen túliban, bizalmat örökérvényű örökségeimben, az ösztönszinten fény felé forduló, sejtszintű egyszerűség-vágy hiper/primordiális bölcsességét. Írok felelősökről és külső felelősség-területekről, ám ezek ítéletében is mindenek előtt magamat ítélem meg.
Alig hihető, hogy mekkora naivitással éltem át az összeomlást, az egó eme elsőkeletű megrogyását – és mindez minden csápjával mohón kapcsolódott ahhoz, amit a köz dolgiban gondolni és tapasztalni véltem. 2009 első napjai hozták a bizonyosságot, hogy keresztényként teljes számkivetettség az osztályrészem – csak, amire az Írás tizenkét éves koromtól highlightolt: a világ gyűlöl. >Jn 15,18< Ez a gyűlölet akkor és ott a válságnak keresztelt valóságtöredékben öltött testet: mikor ráeszmélhettem, hogy a krízis nem az „üzleti” (munka) kapcsolataimban, pénztárcámban vagy a bankszámlámon reális, csak ott fáj a legjobban. Realitása a szellemi atmoszféra, amiben szörnyalakját démonira puffasztják – és ez a hamis szabadság hamis követei által pumpált káosz – a rövid 2000-es évek politikai káoszlordjainak káoszkodásában manifeszt.
Szokás János Jelenéseinek mind a négy végítélet-lovasát Gyurcsányhoz kötni, de én egyet azért elvitatnék tőle – legyen boldog egy trojkával, ha már vörös, mint ama égből megzuhant sárkány. És, ha már tíz év, a személyt is megnevezem, akihez eme lovast társítom: Bajnai és minden, ami életem eme mélypontján maga volt a kisbetűs bajnaizmus. A szellem pestise – a semmirevaló, üres, kommunista eszmények nélküli kommunizmus; a háborúskodás – amit a halálgólya csicskája, a szegedi Botka diabolikus pöffeszkedése, gőgje, rombolása 2003-4-től igazol és a szellemi éhínség, amivel gajra vágta ezt a kimerült, kivérzett, prolivá rohasztott nemzetet, elvitathatatlan a gyurcsányságtól. A színtelen, fakó(szürke), bizonytalan motyogásában megtévesztő keretek közt pusztító halál, az maga Bajnai. A halál csúszós-ragadós, le- és kitörölhetetlen szellemisége az életembe a médiásként, projektesként mindenhol mindent körülvevő bajnaisággal szívódott be. Tíz év, ennyit vett el ez a pusztító kórság.
A mese lényege: a lényegileg, esszenciálisan kommunistátlanított ifjúkommunista hazugságait megkajálják. A paprikajancsit mindenki paprikajancsiként kezeli, a népvezért népvezérként – mert a maguk módján életet vetítenek – mindegyik olyat, amilyet, de pillanatnyi félreértés sem lehet. Ha cserélődik is a bohócgúnya – az bohócgúnya marad. Sose venném fel. Azonban szürke gyapjúöltöny kék nyakkendővel, na az nekem is van.
Hangsúlyozom: a sosem szimpatizáltam, ideológiailag megvetettem, semmibe vettem és kinevettem, de a környezetemen, mint membránon át összebajnaizott 2009. A halál így, szürke köpönyegben, esetlennek tűnő, de végzetesen pusztító lassúsággal rothasztja el az életet – és a közéletet. Megtanultam a leckét.
A halál biztos jele, ha a világnézetedért gúny tárgyává tesznek. No, nem autodafén kötöznek máglyacövekhez, csúcsos, sárga süveget nyomva a fejedhez, nem. Fortélyos ez a félelem: tanuld meg a munkahelyeden, a kommunikációs platformjaidon, a személyes kapcsolataidban, hogy a lényeg: „világnézetileg semleges”. És itt sziszeg az a gyűlölet. Mert a világnézetileg semleges – az csak a TE világnézetedre vonatkozik: az anyagimádó, rendszerimádó, minden, ami nem értékes, na, azt imádó, szeszkazán, promiszkuus, (kicsit azért antiszemcsi) self-made vallás – na az a tuti. Ha nem ilyen vagy, a bajnaista szemében trágyává rottyantál. Ettől már csak egy lépés a píszí – és csakazért sem fogok liberálisozni, mert nem használok tartalom nélküli jelölőkké silányult szavakat. (Csak jelzem: a kommunista nem tartalom nélküli, kommunistát már láttam – valódi liberálist rég nem.)
A bajnaisták (szinte biztos, hogy 99%-ban azt sem tudják, h ők bajnaisták) fakó valósága egyébként elsősorban rájuk halálos: ők a köpönyegforgatók örök túlélői, akikről te is tudod, hogy hogyan és mikor fordultak. A gyűlölet halálos fakóságának azonban van egy nagy előnye: az oszlás a mi klímánkon büdös. Halálszagú. És a prolivá züllesztett tömegek – lévén kényelmesek és az illatosító ipar nagyívű fogyasztói – rühellik a bűzt. Így előbb-utóbb kivetik a fakó huszárt és minden fakóságát – így vált láthatatlanná mára mindaz a „professzionalizmus”, „szakértői” gőg és egyéb, szürke öltönyökbe és kosztümökbe húzható, nagyképű hübrisz, ami az elmúlt dekád nagy meséje volt.
Sajnálom, hogy nem voltam elég óvatos, és megfertőzött a halál: elfogadtam, hogy keresztényként CSAK alacsonyabb rendű lehetek (és innentől tudod, kik az igazi antiszemcsik), de megtanultam a leckét: nem vagyok rosszabb nálatok. Már csak éppen, hogy a hitem okán sem. Egyetlen sora sincs az én Bibliámnak, amiből rosszabbnak, kisebbnek vagy kevesebbnek kellene gondolnom magamat a halál eme fakó szellemének lovasainál. Sőt. Az idő a barátom és nektek nem az. Nektek aztán nagyon nem – éppen szellemiségetek lényegi természeténél fogva: ti az elmúlás lényei vagytok. A ti örökségetek a recesszió-ciklusonként semmivé váló offshore-lufik szétdurranását követő pillanat: az üresség.
Hiszem, hogy egy nemzet sorsa nem a pénzügyi, hanem a szellemi tartalékaiban rejtezik – én ezért küzdök. Ha tollat ragadok – és a KARPATER projektjének a tollat ragadók lesznek az igazi harcosai – tiszta tekintettel leszünk képesek újra fókuszálni arra, amik vagyunk: a KÁRPÁT-TÉR központja, egy olyan nemzet, mely magában hordozza a saját felemelkedésének magvát. Magát az Életet. Történt már ez így egy Deák-kiegyezés korától, de visszábbról is hozhatjuk ennek példáit, bőven. Miénk itt a tér – és ez nem egy kult-libsi valami, hanem éteri természetű igazság. Kozmikus igazság. A hitünkön áll.
A hit és az élet szimbólumának megragadásával zárom ezt a dekádot – és ellene mondok a halál szürke-fakó sziszegésének. Nem méltó ez hozzám és nincs hatalmad felettem. Azoknak, akiken keresztül a gyalázat és a szégyen megpróbált, megbocsátok. Megbocsátok, de nem felejtek, amíg az utolsót veri a szívem.
