A.D. 1453, Maii, XXIII.

Geórgiosz végre kitörölte a vért a szeméből és két köhögésroham között megpróbált valahogy talpra vergődni. Fertélyórányit is fekhetett a szarufák és a szakajtónyi törmelék alatt, nem tudta biztosan, hogy nem akar, vagy nem tud mozdulni. Végül úgy döntött, hogy nem a kerkoportai pürgosz romjai között fog megfulladni, az omlás után mindent hömpölyögve elborító porban. Bár az is lehet, hogy zavart, sokkos gondolatai közt még a halál lehetősége is felvillant egy pillanatra. Vagy többre. Nem emlékezett.

Minthogy nem hallott és nem látott, legalább ez utóbbi problémát gyorsan megoldotta a szemére alvadó vér eltávolításával, miután meglepően fájdalommentesen mozgó bal karjával arrébb söpörte a testét borító mindenfélét. Tudatosította a tényt: Konsztantinapolisz szerteszálló darabkái szakították fel a homlokát. Mire feltápászkodott, alaposan fájt is mindene.

Szédülten támolygott és ebben az állapotában nem segítette a tény: a belső védvonal közelében a talaj még mindig remegett, mintha ezernyi, dühödt harci elefánt trappolt volna körbe-körbe. Pedig legnagyobb meglepetésére, már amennyire a gigászi, folyamatos köhögésre ingerlő porfelhő látni engedte, az ostromlók közül senki sem rontott át a kapu és a környező falszakasz romjain.

Valamiféle általános, harctéri sokk, vagy maga, Khrüsztosz Iészosz kezei által tett csodajel lehetett az oka, de még frontra rendelt janicsárok távoli alakjai is kövülten, sőt, megmagyarázhatatlan módon, kissé tanácstalanul is álldogáltak a robajok közepette. Talán elsőre ők sem hitték, hogy az, amiért vérrel, verítékkel, társaikkal együtt naponként izzadva és a kimerültségtől vagy fájdalomtól nyögve és ordítva harcoltak – íme, egy varázsütésre az ölükbe hullott. Az utolsó, legbelső, legrettegettebb védvonal átszakadásával, a Kerkoportész kapubástyájának összerogyásával Konsztantinopolisz, Róma utolsó örököse végleg elesett.

Ahogy lassan tisztult a mindent ellepő por, elült a föld remegése, kezdett visszatérni a hallása is. A teljes csend után először csengés-bongás visszhangzott a fülében (rájött, hogy bal felől, onnan is vérzik kissé). Ezt követően nem sokkal már a haldoklók hörgése és a sebesültek jajveszékelése is átszűrődött a belső sípzenén. Most nézett körbe maga előtt először alaposan, s – már amennyit a sokk miatt felfogott – elrettent. Széttépett emberi darabok, borzalmas sérülésektől vergődő testek vették körül mindenfelől. A védők. Közvetlen környezetében csak ő állt talpon. Keresztet is vetett jobb felől, jól tudta: Khrüsztosz Küriosz mentette meg az életét. S azt is, hogy miért. Hogy szembesülhessen cselekedeteinek következményeivel.

Napok óta az ostromlott falak körül téblábolt, nem lelte a helyét a szüntelen imádkozók közt a Hagia Szophiában, az ostromhoz hajtotta a lelkiismerete. Amit tudott, segített: pennához szokott kezeit nem kímélve hordta a meszet meg a követ a javításokhoz, húzta a halottakat (persze temette is, amíg lehetett), kötözte a sebesülteket. Két napja, mióta lélekben összeomlott a védelem, döbbenten figyelte, hogy a legtöbben céltalanul lődörögve várták a véget, csak tessék-lássék vettek részt a harcokban. Szinte megkönnyebbülést érzett, mikor megjött a hír hajnalhasadtakor, hogy az ostromló főerők végül áttörték a Hagiosz Romanosz-kaput. Bár eddig is voltak bőven utcai harcok, jól tudta, hogy ez a csődület lesz az utolsó. Az utcai összecsapás hírére a genovai zsoldosok már a fülük botját sem mozgatták, csak kormos-mocskos homlokukat ráncolva, némán töltögették tovább a flintákat, várva, hogy a támadók másik szárnya itt, a Kerkoportésznél is átszakítsa végül a papírvékonnyá ágyúzott védelmet. A kapuerődítéssel – mostanra számára már úgy tűnt –, nem is ágyú vagy puskapor, hanem inkább egy régebbi, csak a véletlen folytán épp most beomló akna végezhetett. Ez volt a vég: a falon nyílt, akár lovasok áthaladására is alkalmas hasadékot már be nem foltozhatják. Úgy tűnt, a helyzet az oszmán sereg számára is egyértelművé vált, így hát neki is lódultak végre.

A védők központja felől gyenge ellentámadás: kis lovascsapat száguldott el mellette, csak arra lett figyelmes, hogy néhányan kiváltak, s lassítanak. Pár ölnyivel rajta túlszaladva egy középtermetű, ötvenéves forma marcona le is pattant a nyeregből. Geórgiosz hátrahőkölt, mikor rájött, hogy a fickó egyenest felé indul. Kábán hátrált, s csak épp azért nem esett hanyatt, mert a láncvértes megragadta a grabancánál. Baljával megmarkolta az üstökét (a pap továbbra is értetlenül, rettegve próbált elhúzódni), erőszakkal a romok felé fordította a fejét és megpróbálta túlordítani a zajorkánt:

-          Most jól nézd meg, mit tettél! Felfogtad, mit tettél, filozófus?! – és rázni kezdte.

Rádöbbent, hogy nem más inzultálja, mint a maga a császár. Kónsztantinosz Palailogosz imperátor, Byzantium teljhatalmú ura. A zilált hajzat, a vérmocsok és a korom (az összeomlás előtt hallotta, hogy épp a Romanosz berobbantott ellenaknáinál szervezte a védelmet, sőt, kora hajnalban még az a hír járta, hogy épp itt sikerül megtartania a várost) elsőre teljesen felismerhetetlenné tette az ábrázatát. Aztán rájött, hogy a fizimiskáját nem is a szenny, inkább az a fajta elkeseredettség torzította el, amit eddig talán még emberfia nem látott rajta. Geórgiosznem bírta tovább, összerogyott.

Addigra a csapatból néhányan visszafordultak feléjük, nyilván azt hitték, hogy a közismert egyházfi az utolsó, végzetes roham előtt még valami áldásfélét oszt rájuk. Döbbenten bámulták a dühöngő császár kezei közül kicsúszó, s a földre huppanó, vérző papot.

-          Nem, barátom, nem. Ezt végig fogod nézni! – rántotta fel a császár ordítva, és újra a lassan mozgolódni kezdő ellenség felé mutatott. – Látod, vége! Khrüsztosz Úr nem minket választott, nem kedves neki az egyháza… Az Ő városa elesett, és én még élek... és ez nem helyénvaló…

Kiköpött egyet, otthagyta a rongyos egyházfit, a lova felé fordult, és felcsatolta forgós sisakját.

Az általános zúgáson és robajon keresztül újra hallhatóvá vált az oszmán harci cintányérok és kürtök érces zengése, ami az ágyúszóval és a sebesültek sikoltozásával keveredve pokoli szimfóniává elegyedett. Ám mindez együtt sem volt mérhető a rohamra induló janicsárok rettenetes, harci üvöltéséhez. A föld újra megremegett: húszezer csizmatalp indult egyszerre a rés felé. A császár a kíséretével együtt újra nyeregbe kászálódott, s kardot rántottak.

Geórgiosz nem tudott a szemükbe nézni, maga elé révedt. Tekintete előtt épp az imperátor harchoz meglepően díszes, bíborszín csizmája sarkazta a lovat. A csizmaszárról a birodalom jelvénye: a kétfejű sas nézett vissza rá vádlón. A keleti Róma utolsó uralkodója, mielőtt nekilódult volna, csupán ennyit mondott rekedten az egyházfinak:

-          Imádkozz értünk… barátom…

A csapat némán, előre szegezett fegyverrel iramodott a kapu előtti terecskét immár elözönlő inváziós csapatok felé, s talán csak a caesar felől hozott a szél egy halvány dia to Theo kai Khórát…

Geórgiosz zokogva rogyott egy közeli, ép faldarab tövébe. Arcát két kezébe temette, amitől a homloksebe újból felszakadt. Pár lélegzetvétellel később persze összeszedte magát, hisz belényilallt a felismerés: itt, az utcán, szekundumokon belül a halál fia. A védők elkeseredett, heves, de gyorsan kifulladó ellentámadása még csak megakasztani sem volt képes a Capitolium felé egyre elszántabban nyomuló, szervezetten verekedő alakulatokat. A gyalogos törökök közt már csak itt-ott volt látható néhány, vadul vagdalkozó, lovas bizánci, a csata forgatagában meg nem mondhatta volna, hogy lován van-e még az imperátor. A gyalogszerrel küzdő, alabárdos és buzogányos, itáliai zsoldosok végleg belevesztek a küzdelem porfelhőjébe. Hirtelen kiáltásokra a védvonalat áttörő, zsákmányszerzés tűzétől villogó tekintetű, lehetőséget méregető előőrsök a vélt zsákmány irányába rohanni kezdtek, így Geórgiosz is jobbnak tartotta, ha kereket old.

Kerülő úton botladozva, a sikátorokon keresztül igyekezett oda, ahol már eddig is lennie kellett volna: a Hagia Szophiában összegyűlt, immár menekültté vált hívők közösségébe. A kis utcácskákon megtört tekintetű, rongyos-véres ruházatú, roncsolt vértezetű, csatázni igyekvő talpasok néma csoportjai haladtak el mellette. Ügyet sem vetettek rá, úton a végső küzdelem felé. Nem törődtek az iszkoló városiak hadaival sem, akik batyukkal a hátukon, halálra váltan kiáltoztak egymáshoz tudakolva: melyik dokknál találnak még egy-egy, minutákon belül kifutó bárkát? Szegény ördögök, nyomorult vesztesek, akik még a teljes kilátástalanság napjaiban is bíztak a lehetetlenben, a Velencéből soha ki nem hajózott latinok felmentő seregében – vagy az immár végleg elmaradni látszó, isteni csodában.

Mire a székesegyházhoz ért, teljesen kifulladt, szinte elviselhetetlenül szúrt az oldala. A kőfalnak támaszkodva elkapott egy-egy kiáltásfoszlányt: a nyugati falhoz közeli lakóházakat már az előhad hordái dúlják és fosztogatják, válogatás nélkül ölik a városiakat, az utcai csatornákban folyik a vér…

Ököllel kezdte döngetni a templom hatalmas, vasreteszekkel torlaszolt, kazettás fakapuját. Ennyi a bejutáshoz nyilvánvalóan nem volt elég – kilátástalan helyzetét megerősítették a kőlépcsőkön gubbasztók reményvesztett hadai is, akik hajnal óta már holtra fáradtak a bebocsátásért való, órákon át tartó kopogtatásban, könyörgésben. Amennyire csak tudott, ordítania kellett hát, s nagy sokára végre rés nyílt az ajtószárnyak közt, melyből a templomszolga bosszús tekintete villant elő – rögtön egy jókora szablya hegyének kíséretében, amit maga elé szegezett.

A szolga felismerte ugyan az elöljáróját, de hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen, hiszen rögtön észrevette, hogy az elkeseredett, menekvést kereső nyomorultak tucatjai indultak meg az eddig eltorlaszoltnak hitt kőtemplom felé. Egyikük-másikuk egyenest rohanvást közeledett látva, hogy megnyílt a biztosnak remélt menedék. Végül egy, a nyiladékon átnyúló, szurtos kéz ragadta meg Geórgiosz poros kámzsáját, és keresztülrántotta az alig több, mint arasznyi résen. Más nem nyert bebocsátást, a táblákat végleg elreteszelték. Odabent pillanatokon belül hallhatóvá vált a kaputáblákon puffanó öklök és az elkeseredett rimánkodók dühének-sírásának hátborzongató kakofóniája.

Geórgioszt a rettegés sötétje és tömjénszagú csöndje fogadta, holott több mint ezernyi asszony, gyermek, idős és sebesült kuporgott a hatalmas kupolák alatt, csoportokban összebújva. Egy-egy elfojtott ima, hüppögé vagy nyöszörgés szállt csak fel a reményvesztett tömegből. A pap lihegve terült el a márványpadlón, a még mindig mulatságosan marcona ábrázatot vágó, láncinges-köpönyeges templomszolgák pedig értetlen kifejezéssel a képükön vizslatták a latinellenes párt csaknem felismerhetetlenné piszkolódott vezetőjét, miközben továbbra is remegő kézzel, görcsösen szorongatták bökőiket.

Képtelen volt megszólalni, tekintetét a pompás mennyezetre szegezte mereven. Ólmos kimerültségében csak egyre volt képes: megpróbálta felidézni, mikor látta először rettenetes, nyomasztó álmát a boltívek között megjelenő, rémítő, fekete csillagokról. Tizennégy év… nagy idő…

A.D. 1439, Julii, VI. - 

Csipás szemmel és a rémálmoktól meggyötörtek gyengeségével támolygott ki a bizánci küldöttség számára kirendelt, pompás vendégpalota pazar panorámát kínáló teraszára. A vaskos, balusztrádos kőkorlátnak támaszkodva teleszívta a tüdejét az itáliai éjszaka virágillattól és csatornabűztől egyszerre nehéz levegőjével, s kábán bámulta az Arno-part számára még mindig érthetetlenül eleven nyüzsgését. Éjközép is elmúlhatott már, de ez nyilvánvalóan mit sem zavarta a kora nyári Firenze furcsa latinjait, akik jöttek-mentek, dalolásztak és kalmárkodtak, mintha csak a napvilág uralkodott volna épp felettük. Azonban az élettel teli szagok és a városközép vidám atmoszférája sem könnyített szívének terhein. Jókorát sóhajtott. Nagy napra készültek: a keresztények oly keservesen, csaknem fél ezredéven át megharcolt és jócskán megszenvedett egységének kikiáltása volt a tét.

-          Nem is olyan könnyű ez a megbékélés, igaz-e? – riasztották meg a száraz, öreg és reszelős görög szavak csendes magányát. Eddig észre sem vette, hogy a nincs egyedül. A jókora balcone jobb kéz felől eső szegletében magányos alak kuporgott a köpönyegébe burkolózva, hátát a korlátnak támasztotta. Ahogy szívverése csillapodott, Geórgiosz is a földre huppant, fejét hitetlenkedve ingatta az őt megszólító felé, miközben ajka halvány mosolyra húzódott. Markosz Eugenikosz… Megérkezett, hát az ünnepélyes felolvasásra, pedig már nem is számítottak rá. Kilencezer sztadionnyi tengerút, ráadásul az ő korában. Ráadásul a megegyezés megátalkodott ellenzőjeként. Ebből még baj lesz…

Fektében felhevült testének jól esett a gránitpadló kellemes hűvöse. A köpenyes vállait fojtott köhögés rázta meg.

-          Mester, te egyre ijesztőbb vagy! – nevetett fel végül, s az öreg felé paskolt egyet a kőlapon. Az öreg hátradobta a csuklyáját, s nagyokat lélegezve láthatóan megpróbálta enyhíteni rohamát.

Némán ücsörögtek egymás mellett. Úgy voltak, mint régen, azon, a monasztériontól egészen a tenger fölé húzódó sziklán, a hosszú-hosszú, elmélkedésekre áldozott éjszakákon keresztül.

-          Retteneteset álmodtam. Azért rettenetes, mert jól tudom, mit jelent… – törte meg a csendet végül az ifjú diplomata.

-          A Szophiáról, igaz? – mormogta maga elé az öreg monakhosz, s magát nem zavartatva sejtelmesen megvakarta hosszú, őszes szakállának tövét.

Geórgiosz csodálkozva kapta felé a fejét.

-          Azt meg honnan tudtad?

-          Tudtam és kész. Most minden erről szól. Az Úr is erről szól…

-          Hah… - fordult vissza továbbra is hitetlenkedve.

-          És mit láttál abban az álomban?

-          Feketeség, mester. Fekete csillagok szálltak le a kupola előtt, olyan tisztán láttam, mint most itt, ezeket – mutatott a feje fölé, az ezer ponttól ragyogó éjszakába. – S megállapodtak az oszlopfőkön. Olyan, szörnyen, félelmetesen sötétek voltak. Sőt, nem is feketék, inkább egészen olajos zöld volt a fényük. Aztán láttam csak, hogy arany írások derengenek fel bennük… mester, azok arab írásjelek voltak…

-          Tudom, én is láttam ezeket, Iészosz Úr megmutatta. Ezért kellett most idejönnöm. Ezért kellett most érted jönnöm…

Geórgiosz a szemét dörgölte.

-          Nem hagyhatjuk. Összefogjuk az egész Nyugatot, nincs érv, ami ebben a kiszolgáltatott helyzetben a keresztények közé gátat verhetne – emelt kicsit a hangján az indulat.

-          Értem, hogy min dolgozol te, meg császárod, ez a Jóannész. Értem, de nem értem meg. Illetve ti nem értitek meg.

-          Jaj, már megint kezded… – csóválta meg a fejét Geórgiosz. – Hát ezért nagy kár volt ennyit törődnöd az utazással.

Markosz most egykori tanítványa arcát fürkészte. Szemében izzott az elszántság.

-          Elméletben sem vitatható az egység kihirdetésének szükségessége, minthogy immár megakadályozni sem tudnám sehogy. A pápa felolvassa holnap, és kész. Én nem is erről akarok veled beszélni. Jól tudod, hogy mi nem a szavak bűvöletében, pláne nem a latin bullák mágiájának bódulatában élünk. Ugyanis itt elsősorban a mi egyházainkról van szó, a mi életünkre és a mi országunkra megy a kockavetés. Mert hidd el, hogy ez az egész csak egy játék Eugeniosznak, az itáliaiaknak meg a német császárnak, nem több. Tudd, hogy a pápa sem gondolkodik egységben, ez számodra is ki kellett, hogy derüljön!

-          Igen, ha arra gondolsz, valódi biztosítékokat nem sikerült kiharcolnunk. A teológiai értelmezés területén pedig lyukas garast sem ér az egész. A filioque-t úgysem fogadják el a keletiek, jól tudjuk…

-          Én azonban még csak nem is erről beszélek…

-          De nem tehetünk mást! – kecmergett talpra az indulattól hajtva. – Egyedül nem védhetjük meg magunkat az oszmán hordától, ezt pontosan tudod! Itt az egyház hatalmával katonai diplomáciát kell játszanunk!

-          Játszani… hah! – csóválta meg most az öreg a fejét.

-          Nem lehetsz szenvtelen az egyházunk híveinek millióival szemben, atyám! – fortyant fel Geórgiosz.

Markosz is talpra kecmergett, barátja, egykori tanítványa felé nyújtotta a kezét, hogy az felsegíthesse. Mikor felegyenesedett, ráncba szedte köpönyegét, és mélységesen fáradt tekintetét Geórgioszéba fúrta.

-          Én pontosan erről beszélek barátom. A milliókról, akik ránk bízattak. Nem a politikai cselszövésekről, Róma vagy Byzantium hatalmi játszmájáról. Az egyházról, ami közösség Krisztus testében és látható gyülekezet, hús és vér.

-          És pontosan miről beszélsz, amikor az egyházról beszélsz, ami hús és vér, barátom? – értetlenkedett a diplomata.

-          Arról, hogy ez a hús fel lesz tépve és ez a vér ki lesz ontva.

-          Persze, ha most nem teszünk semmit…

-          NEM! – harsant fel a szerzetes.

Geórgiosz hátrahőkölt.

-          Nem lehet, hogy eljön Byzantiumra az elnyomás ideje, fiú! – nyomta meg a lehet-et, amennyire csak tudta. – Eljön az elnyomás ideje. Konsztantinapolisz elveszett, a latinok nem mozdulnak, vesztes háborúkért pláne, hisz ezt jól tudod te is. Immár a mi feladatunk a lelkek megmentése. Azoké, akik ránk bízattak. Nem a latinoké. Az oszmán feltartóztathatatlan. A holnapi egyezség üres diplomácia, semmi más.

Palailogosz Joánnész császár küldöttségének nagyhatalmú vezetője lehajtotta a fejét, majd könnybe lábadt szemmel az Arno partját kezdte fürkészni szótlanul. Úgy érezte, a nyári éjszaka menten megfojtja.

-          Nincs esély, azt mondod…

-          Azt, illetve mentenünk kell, amit csak lehet… minden lépés, amit Róma felé teszünk, egy újabb lépés Kelet kereszténységének elpusztításáig. Az oszmán kalmárfajta. Ha a pápával üzletelünk, nem tudunk mit kínálni a szultánnak. Most a jövőben kell gondolkodnunk, Geórgiosz!

-          Hogy… hogy áruljuk el az egyház egységét az életünkért cserébe…

-          Nem, még mindig nem jól látod. Lépj vissza oda, ahonnan elkezdtük a sétát. Itt a Kelet összes egyházáról van szó. Ha egyezség nélkül bukik Konsztantinopolisz, vége a legősibb, keleti misszióknak. Gondolj a zsidók szétszóratására… A szultán… szóval a Porta tárgyalna veled… egy filozófus alkalmas lehetne egy egyezségre…

-          Ezért… Khrüsztoszra… ezért jöttél hát! – hátrált hitetlenkedve. Markosz tanácstalanul széttárta a karjait. A zavarodottság és a düh könnyeket görgetett le Geórgiosz arcán. Az ajtóhoz érve újból egykori mesterére emelte a tekintetét:

-          Menj el… öreg…

Jenő pápa fényes külsőségek és a zsinati résztvevők kíséretének hangos vivátozása közben, harangszó ünnepélyes zengése mellett, közös szentmise keretében hirdette ki néhány órával később a szinódus bulláját. Ezekkel a szavakkal kezdte homíliáját: Laetentur Coeli…

A keletiek népes küldöttségének aranytól-drágakövektől roskadozó miseruhái, bíborszín ünnepi köpönyegei valóságos közös hullámzásba kezdtek a bulla rányomásának pillanatában. Egyetlen méltóság bámulta csak szótlanul a firenzei dóm gödrösre kopott márványpadlóját: a küldöttség meglepően fiatal vezetője. Kétségektől gyötört ábrázata azonban senkinek sem tűnt fel a kereszténység újraegyesítésének szent ünnepnapján.

Bár a jó példát néhány hónapon belül követték az oszmán támadás hullámaitól fenyegetett, többi keleti közösségek is, az egység tartalmát azonban az első naptól minden részegyház egyforma vehemenciával vitatta. A nép Keleten mindenfelé háborgott diplomatáik latinokkal szembeni gyengesége miatt, s mire a küldöttség hazatért, a hősökből árulók lettek. A tiszta hit függetlenségének elárulói. Mire 1444-ben a zsinat utolsó felvonása is véget ért, már a Nyugat sem tartotta sokra saját kreálmányát. Az egységtörekvés egyházi víziója szertefoszlott, Konsztantinopolisz urai pedig kétségbe estek.

Geórgiosz igyekezett hátat fordítani a politikának, a császár engedélyezte, hogy pappá szenteljék, s pennája és pergamenjei meghitt társaságában végre szerelmének, Arisztotelész logikájának hódolhatott. Átmeneti békességéből Markiosz üzenete mozdította csak ki, aki üzent: szeretne szót váltani vele. Már mielőtt végleg itt hagyja az árnyékvilágot. A haldokoló kérését tiszteletben tartó egyházfi a halálos ágy mellett megértette négy évvel korábbi beszélgetésük fontosságát, s megígérte mesterének: nem hagyja a Kelet keresztényeit elveszni. Ettől kezdve látványosan kiállt a latinellenes mozgalom mellett. Sokan a párt vezetőjének tartották.

Állítólag az ifjú szultán, a hódító tervektől izzó szívű Mohamed közelébe is eljutott…

A.D. 1453, Maii, XXIV.

Geórgiosz maga is meglepődött, milyen sokáig tudták tartani a templomi főkaput. Amint a Szophia ostroma megkezdődött – nem sokkal bebocsátását követően – a paptestvéreivel együtt miseruhát és stólát öltöttek, s nyomban nekikezdtek a szentliturgiának. Csak a közös énekszóba menekülve viselhették el megőrülés nélkül a kapun kívül rekedtek leölésének iszonyatos hangzavarát, ami egyben gyomorszorító jelzése volt annak, hogy a támadók immár körbevették a bazilikát.

Annak, hogy néhány óráig ellenállhattak a hódítóknak, persze más okai is voltak. A város közepe felé nyomakodó csapatok beljebb némi ellentámadással szembesültek, így elsőként csak a fosztogató előhad jutott el a centrumba – számukra a könnyen megszerezhető zsákmány volt a legfontosabb, az eltorlaszolt házakkal, hivatalokkal és templomokkal ezek a martalóccsapatok még nem törődtek. A pátriárkai székhely vesztét persze a politika okozta: a Capitoliumnál és a császári épületeknél is szimbolikusabb volt a Hagia elfoglalása. Köztudott volt, hogy az ostrom vezetőinek egyik legfőbb célja maga a bazilika, így hamarosan a fősereg is nekifogott a kapu döngetésének.

Odabent, bár a káosz végleg elhatalmasodni látszott, aki csak hadra fogható volt, fegyvert, vagy legalább valami éles fémdarabot kézbe véve a végsőkig küzdött. Alig múlhatott éjközép, mikor végül a kapu foszlányai is megadták magukat a feltartóztathatatlan erő előtt. Irgalmatlan vérengzés kezdődött, amint az első, félmeztelen harcosok benyomakodtak a dúcok között. Akit csak láttak, levágták, nem nézték, hogy öreg, asszony, vagy esetleg gyermek áll-e szablyáik, handzsárjaik útjában…

Az eszelős, pokoli hangzavar egy pillanatra sem zavarta meg a mise menetét. Épp a bor felajánlásánál, majd átváltoztatásánál tartottak, s Geórgiosz az égnek emelte a vörös nedűvel teli, jókora kelyhet, mikor tisztán érezte, hogy meg kell fordulnia. A jórészt védtelen hívek közül egyre közelebbre vagdalkozó janicsárok mögött lovak kezdték szétrúgni a védelem összeomlott maradványait, s egy tekintélyesnek tűnő figura léptetett az előcsarnokba – hatalmas, talpig vértes katonák szoros gyűrűjében.

Geórgiosz – imádkozó társai érezhető rémületére – kezében a kehellyel egyszerre csak elindult a lovas irányába. Csodák csodájára a többezres, küzdő tömeg mintegy szétnyílt előtte, egyetlen kardcsapás, sőt még egy ütés, vagy lökés sem érte. Megdöbbentően gyorsan a marconák védgyűrűjűhez ért, miközben paptársai egy percre sem hagyták abba a liturgia énekszavát. A testőrök vezetője a fémsisakos, vékony lovasra nézett, aki intett felé. A papot a védőkörön belülre engedték.

-          Á, a filozófus! – kiáltott fel egy halvány, kemény mosoly mögött Mohamed.

-          Hatalmas Szultán! Hagyd életben, kérlek a keresztény híveket! – fakadt ki keservesen Geórgiosz és térdre borult, ám a kelyhet végleg, mintegy védelmezőn maga elé tartotta.

A szultán leugrott a nyeregből, gazdagon díszített, finoman, mesterien munkált vértezete szinte csilingelt, ahogy földet ért. Geórgiosz a bor színét bámulta.

-          Ahogy… megegyeztünk, filozófus? – állt elé a hódító.

-          Ahogy megegyeztünk…

Mohamed izzó, barna tekintete egy pillanatra beleveszett a bor vörösébe.

-          Ez az istenetek vére? – mutatott rá lánckesztyűjének ujjával a kehelyre.

-          Igen, uram.

-          Akkor menj, és itasd meg vele a híveidet… – és kézfejével intett testőrségének, akik handzsárjaikat lengetve igyekeztek leállítani az eszetlen öldöklést. Geórgiosz még tisztán látta, amint Mohamed visszalendül nyergébe és rövid biccentéssel üdvözli hozzá igyekvő, turbános vezírét. Talán Halílt, de ebben nem volt biztos abból a távolságból. Láthatóan komoly, élénk beszélgetésbe kezdtek, miközben mindketten a templom belseje felé mutogattak serényen.

Mire az utolsó török penge is a hüvelyébe került, már csak maroknyian maradtak életben a Szophia több ezer keresztény menekültjéből. Halálra váltan, egymáshoz bújva, mint kicsiny nyáj. Közben a miseruhás papok közül is többen Krisztushoz kerültek: a liturgikus tér hófehér márványát mindenfelé a Isten szolgáinak vére festette vörösre. Mire a túlélőkhöz jutott, Geórgiosz miseruháját is vér áztatta át. Ám egy csepp sem a sajátja volt – és, ahogy a halottak között botorkált, csodamód a bor egyetlen cseppje sem veszett el. Minden túlélőnek jutott egy korty és egy aprócska, kovásztalan kenyérdarab. Némán, térdre rogyva imádkoztak tovább a káosz közepén. De nem a rettegés imája volt ez, hanem immár a hálaadás Hosannája…

A.D. 1454, Aprilis, X.

Egyszerűen nem tudta megszokni a változásokat. A legrosszabb a müezzin „Allahu akbarja” volt minden áldott napkeltekor, de a szeme immár mindenhol érzékelte az erőszakos változásokat. Nem sűrűn merészkedett ki a monasztérion vastag falai közül, hírek járták, hogy reggelente még egyszer-egyszer holtan lelnek egy-egy keresztény famíliát. Tudnivaló, a rémhírkeltés is napirenden volt. Most, hogy a piactér mellett haladt el – a régi, jól ismert úton – megdöbbentette, hogy mennyire más lett „Sztanbul” egész arculata. A falakra rögzített kárpitok, négyszögletes ablakokba metszett boltívek, házak közé feszített, tarka díszítmények mögött ugyan még felismerhetően ott domborodtak az ezeréves falak, íveltek a büszke tornyok, a birodalom lassan porladó kincsei, de már letagadhatatlanul egy másik városban járt.

Ugyan a Porta legfenségesebb parancsára nem eshetett baja a könyves vallások híveinek, Geórgiosz mégis tisztán érezte a fenyegető pillantásokat az utcákat-tereket ellepő, ezernyi jövevény felől, akik lehet, hogy csak néhány napja lépték át először életükben az ezerszáz esztendős kapukat. A megüresedett házakat jutányosan ajánlották fel Anatólia kufárjainak, zsoldosainak, sőt még az aljanépeknek is: teljes erővel folyt az egykori birodalmi centrum újratelepítése – az igaz hit elkötelezettjeivel.

Kámzsájába sem bújhatott, hiszen legdíszesebb papi köntösét és fejfedőjét kellett felvennie: magához a Fényességes Szultánhoz volt hivatalos. És sajnos azt is sejtette, hogy milyen apropóból. Már előre görcsben állt a gyomra. Még rosszabbul érezte magát, mikor szeme sarkából észrevette, hogy követi valaki. Igyekezett egy minél inkább nyitott terecskére jutni, ahol lassított és megfordult.

Sűrű hajlongások között termett előtte egy nyurga, meghatározhatatlan korú, selyemkaftános figura. Ismerős volt az ábrázata, hangos szálemmel köszönt. Geórgiosz meghajlással és nem kis megkönnyebbüléssel köszöntötte. A fickó tört görögséggel közölte óhaját.

-          A Fényességes Padisah üzenetét hozom, Ő ez úton kéri, hogy ne méltóztassál a Palotába igyekezni a megbeszélt találkozóra, hanem méltóztassál inkább az Aya-ba fáradni ezidőben Effendi, hiszen a Fényességesnek sürgős intéznivalója lett a dzsámiban, Uram!

A pap meghajlással vette tudomásul a szultán üzenetét. Bár ne kellett volna tudomásul vennie. Azóta… Az ostrom óta nem tette be a lábát a pátriárka egykorvolt székhelyére. Ha ide kérették volna, talán el sem indul… de most…

Lógó orral fordult le a következő sikátorban, hogy mihamarabb maga mögött tudhassa az utcák veszélyes labirintusát és egykorvolt papi székhelye felé vette az irányt. Egészen elcsodálkozott, mikor elé tárult a Sophia: fezes-kendős munkások egész hada dolgozott rajta kívül – és láthatóan belül is folytak az átalakítások és felújítások. Valóban dzsámi lett a keresztények egyik legszentebb bazilikájából.

A kapu felé közeledve azonnal két marcona mozdult felé, de amikor megismerték, meghajolva köszöntötték és készségesen mutatták számra az irányt a pallók és habarcsos ládák útvesztőjében. Egészen elfutotta a méreg a megalázó helyzet miatt, nem is nézett semerre, csak a cipője orrát bámulta. Azt is már csak későn vette észre, hogy belefutottak egy csoportnyi, elegáns kaftánokban díszelgő figurába. Elsőre meg sem ismerte a szultánt, annyira egyszerűnek tűnt ruházata a feltehetően nagyhatalmú kádik és vezírek között. Mikor az uralkodó meglátta, elébe lépett:

-          Ó, kedves filozófus barátom!

-          Fényességes Padisah – hajolt meg felé a pap.

-          Ő a tiszteletre méltó, három világban ünnepelt Geórgiosz Szkholáriosz – mutatta be a csoportnak, akik a görög mivolta okán gyanúsan méregetve hajoltak meg felé, csak úgy, tessék-lássék.

Mohamed intett neki, hogy vonuljanak kissé félre. Most vette alaposan szemügyre az oszmán birodalom első emberét. Bár már jó néhányszor találkoztak, mindig harci, vagy udvari kelmékben mutatkozott előtte, talán most látta a legegyszerűbb köntöst rajta, s ebben egészen megdöbbentően törékeny volt, szinte madárcsontú, csak a szeme izzott ugyanazzal a tűzzel, mint korábban. Tekintélyes volt, nem vitás, de ez inkább fakadt a mozdulataiból és gesztusaiból, semmint bármi külsődleges tényezőből. Az uralkodó személyes közelsége eloszlatta haragját. Míves görögséggel szólította meg, mint eddig mindig:

-          Talán úgy tűnik számodra, tiszteletlenség tőlem, hogy épp ide kérettelek. Fogadd el kérlek, hogy sürgős teendőim miatt kell itt beszélnünk, egy omlás keletkezett épp ma, s ennek újraépítése miatt kellett ide jönnöm, barátom.

Geórgiosz meghajtotta a fejét jelezve: tudomásul vette a mondottakat.

-          Az okot pedig talán sejted, ami miatt halaszthatatlan a találkozásunk: a birodalom keresztényei sürgetik, hogy pátriárkát válasszanak végre Konsztantinopoliszban. Úgy tűnik, jelenleg ez a könyv vallásai közti békesség egyik kulcsa – fürkészően nézte a pap ábrázatát, aki érezte, az uralkodó a véleményére kíváncsi.

-          Magam sem gondolom másképp, de nem egyszerű a helyzet.

-          Tudom, tisztában vagyok vele. Azonban azt is tudom, hogy az egyházi kerületeitek vezetői egyöntetűen téged bíznának meg a feladattal.

A pap gondterhelten nyelt egy nagyot.

-          Lehet, de határozottan elzárkóztam a lehetőség elől és a jövőben is ezt kívánom tenni.

Mohamed hátralépett egyet, arca szokatlanul elkomorult.

-          Nem érdekelnek az indokaid! Meg kell oldani a helyzetet és te fogod megoldani, filozófus!

-          De… nem…

Az uralkodó láthatóan nem tűrt további ellentmondást. Tekintetének parazsa zsarátnokként izzott.

-          Talán félreérted a helyzetet, görög! Talán félreérted a ti helyzeteteket! A keresztény közösségek puszta léte a birodalom határain belül immár az én kezemben van. Az igaz hiten túl minden más kultuszt, törzsi hóbortot és pogány mozgalmat karddal kell elnémítanom, nem tehetek mást. Én a béke pártján állok, és tudom, hogy Allahnépének is biztos, stabil hátországra van szüksége. Én biztosíthatom ezt a békeállapotot, mert hatalmamban áll, és most még-még kedvem is van hozzá. Ám ez a kedv villámgyorsan semmivé válhat, pap!

Geórgiosz elsápadt. Minden ereje elhagyta. Nem sok kételye támadt, hogy mi múlik ezen a beszélgetésen. Mindaz, amiért vállalta az utóbbi dekád megpróbáltatásait. Iészosz Khrisztosz gyülekezeteinek puszta léte. Mohamedfolytatta.

-          Én nektek nem hiszek, gyaurok, és megmondom hittel, tárgyalgatni sem óhajtok veletek egyházatok vagy egyházaitok ügyében, pláne mentes akarok lenni csűrt-csavart teológiai vitáitoktól. Egyet tudok: téged ismerlek, veled tárgyaltam, s te meg nem csaltál ez idáig. Ezért és csak ezért bizalmam van feléd, téged, egyedül kineveztetlek erre a posztra, s ez az életet jelenti a sajátjaidnak. Egyet választhatsz, görög!

Geórgiosz egy hosszú pillanatra maga elé meredt, majd a szultán szemébe nézett. Abból eltűnt minden okosság és mélység, ami mindeddig tiszteletet ébresztett benne. Ott, abban a percben átalakult egy valódi hatalmassággá. A világ egy hatalmasságává. Keménység és félelmetes erő ragyogott immár azon a fiatalos, keskeny, ápolt szakállas arcon. Olyan ridegség, amiről minden szellemi igyekezete egy szempillantás alatt visszapattant. Rekedten, alig hallhatóan csak annyit mondott:

-          Akkor… akkor elfogadom, Padisah…

A szultán arca mit sem enyhült, éppen érzékelhetően biccentett felé, tudomásul véve a pap döntését, s alig egy szekundumon belül már élénken és álságos vidámsággal tárgyalt a művelt egyházfiak arab nyelvén – feltehetően a kőhalommá omlott mellékhajó-pillér újraépítéséről.

Rögtön észrevette, hogy a néhány lépésre ácsorgó testőrök már indulnak is felé, így már csak egy hosszú lélegzetvételnyi ideje maradt, hogy – jól tudta: életében utoljára – körbenézzen szeretett bazilikája főhajójában.

Talán egy pillanatra a szívverése is kihagyott. A sötét csillagok. Az oszlopfőkön, s mindenfelé, ahol szörnyű álmaiban eleddig, egészen komorzöld korongok törték meg a kupolák-ívek harmóniáját. S mindegyikről míves arannyal írva egy-egy Korán-szúra hirdette Mohamed próféta igazságát. Mielőtt végleg összetört volna a szíve – s követte volna a morc ábrázatot vágó palotaőröket, a szeme elkapta azt, amit az új hódítók talán sosem fognak észrevenni. Az egyes díszítések, s a mozaik-elemek ugyanis apró, fickándozó halacskákat formáztak, melyeket – jól tudta – immár senki sem fog átfalazni. Az IKHTÜSZ-jelek, ezer évvel ezelőtti őseik kezének nyoma, az élet közösségei jelen lesznek a kék mecsetben.

Most és mindörökké.